A MOBILHÁLÓS KELEPCE

Írta: Russel Brandom – Illusztráció: Cam Floyd - Fordította: Boosted

(megtörtént események alapján…)

2008 május 6-án egy csomag érkezett a FedEx kaliforniai Palo-Altói raktárába, 68.000 dollárt tartalmazott. A bankjegyek a megadott utasítások szerint petróleumban lettek átmosva, ezután dupla-vákuumosan csomagolták őket és egy plüss állat belsejébe töltötték azokat; az állatot pedig ajándék dobozba rakták. A FedEx-es raktárat gondosan megválasztották: egész éjjel nyitva tartott és csak 150 méterre volt egy Caltrain vasútállomástól. Normál küldeményként adták fel a csomagot, melyet egy Patrick Stout nevű ember vehetett fel.

A küldeményben lévő pénzt szigorúan követték. A csomagot egy rendőrségi informátor készítette elő, akit az FBI, az adóhatóság és az amerikai posta közös csoportja szervezett be, akik egy adócsalási ügy felderítésén dolgoztak együtt éppen. Az informátort hónapokkal az akció előtt tartóztatták le és szervezték be, - őt egy másik informátor buktatta le. Most már az irányítót akarták elkapni.

„Két tiszt is megpróbálta Stout-ot követni, de észrevette, hogy valaki megy utána és kicsúszott a csapdából”

A következő reggelen, 5 óra körül, feltűnt a célpont. Egy jó kötésű fehér férfi, sötét kapucnis felsőben, besétált a raktár hátsó bejáratánál, egy Patrick Stout névre kiállított jogosítványt mutatott, felvette a csomagot és ugyanott hátul távozott. A raktár mögötti kuka közelében kinyitotta a csomagot, magához vette a plüssállatot és elindult a vasútállomás felé. Két tiszt is megpróbálta Stout-ot követni, de észrevette, hogy valaki megy utána és kicsúszott a csapdából. Az ügynökök az állomás irányába siettek, de a kora reggeli ingázók között már nem találták a kiszemelt férfit. Az onnan induló vonatok bárhova elvihették őt, San Francisco-tól San Jose-ig bárhova, ahol repülőtér is volt a városban.

Néhány perccel a csomag felvétele után Stout eltűnt. Pedig az ügynökök ennyire közel még sosem voltak hozzá.

Onnantól kezdve minden nyom kihűlt. Stout jogosítványa hamisítvány volt: a benne lévő cím nem létezett, az azonosítószáma egy bakersfieldi nőé volt. Stout továbbra is beszélt az informátorral, viccelődött azon, hogy paranoiássá vált. Nem tudta, hogy kiket szúrt ki maga mögött a FedEx raktárnál, de óvakodott attól, hogy még egy hasonló csomagfelvételes akciót szervezzen. Néhány héttel ezután egy 18.000 dollár értékű, kis aranyrudakat tartalmazó csomag érkezett ugyanahhoz a FedEx raktárhoz Stout nevére. A nyomozók megtudták, hogy valaki ismét felvette a csomagot és eltűnt.

Az informátor egy bankszámla fészekhez vezette el a nyomozókat, ahová be kellett fizetnie összegeket. A bankszámlák különböző nevekre voltak nyitva - Sam Blat, Benjamin Cohan, Aaron Johnson nevekre. Körülbelül 400.000 dollár volt szétosztva a bankszámlákon, melyeket lefoglalhattak volna és bizonyítékként használhatták volna azokat, de ezzel tönkretették volna az akciót. El akarták kapni a mesterelmét, nem pedig elijeszteni.

A legjobb nyomuk az internetes IP cím volt, amelyről Stout az adó-visszaigényléseket küldte el, és amely IP cím egy Verizon hálózatba tartozó mobilkártya volt (Verizon Wireless AirCard) – Travis Rupard névre lett regisztrálva. Rupard és Stout ugyanaz a személy volt? A kártyát egy postafiókon keresztül vásárolták és a fiókot csak addig tartották életben, amíg az eszköz meg nem érkezett. Az Aircard mobilkártya lényege az volt, hogy ne fix fizikai címhez köthető IP címről jelentkezhessen be valaki az internetre. Ez elég bonyolulttá tette a tulajdonos tartózkodási helyének lenyomozását. Mikor Rupard az internetre csatlakozott a kártyán keresztül, akkor a Verizon tudta, hogy melyik adótorony cellához kapcsolódik az eszköz – általában San Jose környékéről jelentkezett be -, de ennél többet nem tudott megállapítani a szolgáltató.

A FedEx-es esemény után három hónappal, augusztus 3-án, a nyomozók egy apartman komplexumhoz szálltak ki, amely a san-jose-i reptér közelében volt, ebben egy lakás, amit egy Steven Travis Brawner nevű férfi nevére béreltek. Az ügynökök a komplexumon kívül kapták el Rupardot. A nyomozóknál egy házkutatási parancs is volt, mellyel átkutathatták a lakást és a hozzá tartozó kis raktárhelyiséget. 117.000 dollárnyi készpénzt találtak, 6.5 kg aranyat és 16.5 kg ezüstöt, emellett megtalálták azt a sötétszürke kapucnis felsőt, melyben a FedEx-es csapda közben valaki átvette a csomagot, továbbá megtalálták a Verizonos mobilkártyát is, mely a bankszámlákhoz kötötte őt. Ekkor az esetet felgöngyölítettnek tekintették, az ügynökök pedig 1.4 millió dollárnyi értéket tudtak lefoglalni.

„Rigmaiden a börtönben dolgozva több évtizedes titkot fedett fel”

A gyanúsítottat 35 rendbeli banki-átutalásos csalással, 35 rendbeli súlyos személyazonossággal történő visszaéléssel és három egyéb bűncselekmény alapján ítélték el – mely elég lett volna arra, hogy egész életét börtönben töltse. Az ujjlenyomatai alapján a rendőrség lenyomozta a letartóztatott személy valós kilétét - nem Rupard, nem Stout, nem Brawner, még nem is Aldrich vagy egyéb, hanem Daniel Rigmaiden volt az elkapott mesterelme eredeti neve.

De volt még itt valami olyan, amiről nem tettek jelentést a nyomozóhatóságok a letartóztatási parancsban, a lefoglalási jegyzőkönyvben és a vádiratokban sem. Egyetlen ezt követő, az üggyel kapcsolatos dokumentumban sem említették ezt. Ahhoz hogy elkapják Rigmaiden-t, a nyomozók egy titkos eszközt használtak, olyat, amely segítségével sokkal precízebben meg tudták határozni a célpont helyét, mint azt a Verizon bármikor is képes lett volna. Adótorony cella-szimulátornak nevezték el, más néven, a gyártó márkaneve szerint, Stingray-nek. Egyik néven vagy terminológiában sem lehetett erre vonatkozó bírósági felhatalmazást találni az üggyel kapcsolatban. Az eszközt még a bíróságok elől is titkolni kellett.

A Stingray tökéletesen működött. Az ügynökök pontosan képesek voltak lenyomozni, egészen a lakásig, az Aircard mobilkártyát és így több mint elég bizonyítékuk volt az ítélethez. Ennek ellenére a következő években ez a „megnyitott és lezárt” ügy sokkal összetettebbé vált. A börtönben dolgozva a saját ügyén, Rigmaiden egy több évtizedes titkot fedett fel, mely által ő, az addig titkos eszköz legfőbb szakemberévé vált. Az eszközé, amely őt is börtönbe juttatta. Mikor készen állt, a fedett, titkos megfigyelő eszköz és az a rendszer, amely azt titokban tartotta, le kellett, hogy lepleződjön végre a nagy nyilvánosság számára is.



Előző októberben találkoztam Rigmaiden-nel Phoenix-ben, ahol a 2014-es szabadulása után él. Úgy néz ki kb., mint J.J. Abrams, csak kicsit szedett-vedettebb kiadásban, a fekete vastagkeretes szemüvegében, a tüskés, fekete hajával. Erősen zárkózott, nem akart találkozni velem az otthonában, inkább a néhány háztömbbel arrébb lévő bevásárló központban jöttünk össze. Azon a napon enyhe volt az idő, a nap alacsonyan állt, szóval eldöntöttük, hogy teszünk egy kirándulást egy nagyobb parkban a város déli részén, ahonnan az elnyúló város széle a sziklás hegységek közé emelkedik. Nem nagyon mozdul ki az utóbbi időben, de a mászás elővarázsolta régi ösztöneit. Miközben másztunk mindig megpróbált figyelmeztetni és megóvni a törékenyebb sziklarészektől és lehetséges kígyóhasadékoktól. „Rendes körülmények között nem jönnék ki ide egy teli mászó-hátizsák nélkül” – mondta. „Nem igazán kellene anélkül itt másznunk”.

„Rigmaiden életének nagy részét azzal töltötte, hogy megbékéljen a hatóságokkal”

Ezekben a napokban Rigmaiden elsősorban olyan általános dolgok miatt aggódik, mint minden más nemrég szabadult ember a börtönből – találni egy jó munkát, egy lakást, melyet hajlandóak kiadni egy börtönből szabadult embernek. Jó viszonyban van a felügyelő tisztjével és viszonylag normálisan visszailleszkedett a kinti életbe.

Viszont a világ elég alkalmat ad Rigmaiden-nek arra, hogy ne feledkezzen meg a bent töltött időről. Ahogy jöttünk lefelé a hegyről, egy Phoenix városi közterületes teherautó közeledett felénk, a sofőrje olyan egyenruhát viselt, melyet nem nagyon tudtunk hová tenni. Miközben áthaladtunk az autó előtt a sofőr letekerte az ablakot és egy kamerát dugott ki rajta, végigpásztázva a hegyeket és az eget vele. Véletlenül futottunk bele éppen egy ilyenbe? Egyikünk sem volt teljesen biztos benne. Rigmaiden-nek minden egyes olyan eseményt hivatalosan jelentenie kell, melyben a rendőrséggel van dolga, szóval még egy apró zűr is veszélyessé válhat számára. De most ez a hivatalnok nem igazán foglalkozott velünk, így csak átmentünk előtte és nem állított meg minket.

Éreztem, hogy kissé feszült pillanat volt, de Rigmaiden hozzászokott az ilyesmihez. Született „törvényen kívüli” volt, életének nagy részét azzal töltötte, hogy megbékéljen a hatóságokkal, jogi és más értelemben is. „10 éven keresztül megpróbáltam nem együttműködőként élni az életemet, aztán 5 évet töltöttem börtönben”, mondta, „most megpróbálok átváltozni és a dolgokat is jobbá változtatni”.

Rigmaiden Kaliforniában, Seaside városában született. A középiskola után elhagyta otthonát és a nyugati parti kollégiumi körzetekben élt. Szakértőjévé vált a személyi igazolványok hamisításának és jó üzletet csinált a folyton bulizó egyetemisták közötti eladásaiból az interneten.

Végül eldöntötte, hogy eltűnik a térképről. „nem akartam, hogy bármi közöm is legyen ehhez az egész szociális rendszerhez” – idézi fel. „Úgy éreztem, hogy el kell távolodnom ettől az egésztől és szünetet kell tartanom”. Az egyetemi körzeteket tengerparti motelekre cserélte, vagy sátorban lakott és elhagyatott táborhelyeken. „Békés helyek voltak. Amit a legjobban szerettem bennünk, hogy mindent magadnak kellett csinálnod” – meséli.



Egy nyarat Big Sur-ben töltött, a kaliforniai partok egy elkülönült részén, mely a hatalmas vörösfenyő erdeiről és szakadékairól híres. Egy erdő mélyén állította fel táborhelyét és itt alakult ki hajlama és érzéke a sziklás, vándorköves részek szabad megmászására. Tetszett neki az erőfeszítés, a függetlenség, de még inkább a veszély okozta megnövekedett éberség. „Ez nem a pánik érzete” – magyarázza. „Ez olyan, mintha hozzá lennél ragasztva a sziklához, annyira kiszámított. Mert tudod, hogy ha leesel, meghalsz”.

Egyszer, miközben lenézett, egy 20 méter mély hasadék tátongott előtte, megcsúszott a föld a lába alatt. Kezdett lefelé csúszni a hegyorom széléről. „Megpróbáltam belekapaszkodni az oldalon kiálló ágakba, növényekbe, hogy lelassítsam magam, de inkább csak kirántottam azokat. Egy leégett farönk mentett meg” - meséli. „Végül, vissza tudtam kapaszkodni egyik ágról a másikra ugrálva”.

Mivel ezek a kalandok jóval többe kerülnek, mint amennyit a hamis személyi igazolványok eladásából keresni lehet, ezért belekezdett egy másik csalásba; nemrég meghalt emberek nevében adott be adó-visszaigényléseket. Tetszett neki ez a fajta csalási forma, - mesélte, mivel ennél a csalásfajtánál egy szinten nincsenek áldozatok. Nem kellett semmilyen életben lévő embertől lopnia. Halott emberek számára visszaérkező pénzeket szerzett meg, gyakran több ezer dollárt is ezáltal. Egészen jól jövedelmezővé vált számára ez a tevékenység, jóval többet zsebelt így be, mint amennyi a túléléséhez szükséges lett volna. Ezáltal egy új ritmust alakított ki az életéhez: 6 hónapig dolgozott a személyi igazolványok hamisításával, az adó-visszatérítésekkel; amint begyűjtötte a pénzeket, elment pihenni az év további felében.

„Csalásainak minden lépése a legaprólékosabban meg volt tervezve”

Nagyon figyelmes volt a kiléte elfedésénél. Folyamatosan változtatta neveit újabb és újabb jogosítványok használatával, minden egyes küldemény-raktárnál és postafiók nyitásnál. Csalásainak minden lépése a legaprólékosabban meg volt tervezve: kezdve a számítógépektől, melyeken keresztül elküldte az adó-visszatérítési beadványokat, a postafiókokon át, ahová a visszafizetések érkeztek, a küldemény-felvételi raktárakba küldött küldöncei és a bankszámlák, ahol elhelyezte a megszerzett pénzeket. Mentális kirakóként kezelte a dolgot. Amennyire csak ki tudta számítani, nem volt egyetlen olyan pont sem kihagyva, melyen keresztül a nyomok hozzávezethetnének.

Az AirCard mobilkártya kivételével. Nem gondolta, hogy a rendőrség kezében lenne olyan technológia és tudás, amellyel le tudnák nyomozni, de eleget ismert a mobiljelek fizikájával kapcsolatosan, hogy biztos legyen abban, hogy azért lehetséges ezt lenyomozni. Rádiós kifejezéssel élve, az AirCard mobilkártya „zajos” volt, amely minden irányba adatokat szór, pont úgy, mintha egy kutya ugatna a nagyvilágba. Amikor a mobilból kibocsátott jel eléri a cella-adótornyot, már több ezer más mobilról érkező jelzajjal keveredik – de elméletben, ha egy személy rendelkezik a megfelelő felszereléssel, akkor vissza tudja követni az ugatást a kutyáig.

Éveken át, az AirCard mobilkártya gyengesége csak egy elmélet volt – de abban a pillanatban mikor az ügynökök kiérkeztek Rigmaiden bérelt lakásához, 2008 nyarán, ő már tudta, hogy a mobilok ilyen irányú hibája valóságos. Mikor letartóztatták, Rigmaiden első gondolata az volt, hogy az AirCard buktatta le. A rohamosok valamilyen eszközt használtak, egy olyan eszközt melyről senki nem tudott azelőtt. A második gondolata az volt, hogy nem akarja felvállalni azt a hatalmas munkát, amivel ezt bebizonyíthatná. De már akkor tudta, hogy nincs más lehetősége. „Tudtam, hogy meg kell tanulnom a teljes jogrendszert ahhoz, hogy kimásszak ebből” – mesélte.



Már két hónapja a vermonti Florence Javítóintézetben volt, mikor felfedezte a jogi könyvtárat ott. Letartóztatása óta megpróbálta védeni az ügyét, miközben börtönről-börtönre helyezték át – először a kaliforniai helyi fegyházba, onnan az arizonai Florence-be, ahol az ügyét is tárgyalták. Megpróbálta meghúzni magát a Florence-ben, elkerülni a mentálisan beteg börtöntársait, és túlélni a különböző szűkös készletek között a börtönben. Egyre több feljegyzést küldött az ügyvédjének az esetét illetően, a fogvatartottaknak biztosított formanyomtatványok hátára firkálva, de nem sok minden változott. Szövetségi üggyel nézett szembe, melyben csak egy kirendelt ügyvéd képviselte. Ha nagydobra verte volna a titkosszolgálati megfigyelő eszközök használatát a láthatatlan rádiójelek beméréseire irányulóan, az csak bajba sodorta volna őt.

Biztos volt abban, hogy a kormányzat rejteget valamit ezzel kapcsolatban. Látta az aláírt engedélyt a lakásán történt rajtaütéshez, de ez semmilyen módon nem adott magyarázatot arra, hogy hogyan találták meg őt ott. Nem szerepelt csak annyi a jelentésben, hogy „a mobil-bázisállomás információk és egyéb nyomozási technológiák” használata vezette a nyomozókat az adott helyszínhez. Viszont egy egyszerű „cellát szolgáltató adótorony” több ezer mobilt lát el egy időben. Még a legrészletesebb iktatások sem biztosítanának annyi információt, melyek alapján ki lehetne szűrni egyetlen lakást. Lennie kellett valami másnak a kezükben.

Ha ez beigazolódna, akkor az azt jelentené, hogy az ügynökök hazudtak a bírónak, mely tény elég lenne ahhoz, hogy a bíró ejtse az ügyet. De az ügy ilyen irányú megközelítése elég homályos technikai részletekbe volt burkolva, melyeket csak ő értett. Az ügyvédje egy kukkot sem értett a mobil-adótornyok működéséből és a bíró sem konyított semmit a dologhoz. A börtön könyvtárában merült el a könyvtári nyitvatartási idő alatt; ez csak három órát jelentett hetente, amit válaszok keresésével tölthetett.

„Első ügyvédjét kirúgta és miután a másodikat is, engedélyt kapott arra, hogy önmagát képviselje”

Egy értékes új barátra tett szert a könyvtárban, aki egy csalás miatt ítéletét töltő ügyvéd volt, visszavont engedéllyel. Rigmaiden így elkezdett tanulni a tárgyalások ritmusáról, felépítéséről, arról, ahogy a bíróságnak benyújtott indítványokkal és kérelmekkel a tárgyalási felek megpróbálják kiszorítani a másikat különböző kérdéskörökből, területekről a tárgyalt ügyben. Végül Rigmaiden a teljes jogi háború stratégiája mellett döntött, elárasztotta a bíróságot indítványokkal és előterjesztésekkel. „Amikor ügyvéddel véded magad egy bíróságon”, - fejti ki Rigmaiden, „akkor le kell szűkítened a lehetőségeket és ki kell választanod egy-két dolgot, amit támadni fogsz, mert se pénzügyi keret, se idő nincs minden kérdéses pont megtámadására. De mivel én saját magamat védtem, ezért megtámadhattam mindent.”

Első ügyvédjét kirúgta és miután a másodikat is, engedélyt kapott arra, hogy önmagát képviselje, amely lépés szintén lehetővé tette számára, hogy a könyvtárban eltölthető idejét napi öt órára növelje. Hetente hat napot dolgozott az ügyén, néha 15 órát is naponta. Ha nem tudta kinyomtatni beadványát, akkor kézzel írta meg a börtön által biztosított, igencsak kényelmetlen ceruzával.

Eközben átnyálazta az összes fellelhető iratanyagot, melyben esetleg találhatott bármilyen bizonyítékot ennek a titokzatos eszköznek a használatára, mellyel őt is elkapták. Októberben a bíróság engedélyt adott arra, hogy belenézzen az elkapásáról szóló iratanyagba, a 14.000 oldalas anyagba, amely az ügyészség vádiratának alapjait képezte. Az anyag utolsó előtti részében megpillantotta a „Stingray” szót egy nyomozó feljegyzései között odafirkantva. Egy márkanévnek tűnt számára.

A börtön könyvtárnak nem volt internet elérése, de ha kérted, akkor a börtön ügyvivője rákeresett neked a Google-ben. Végül Rigmaiden talált egy Stingray brossúrát a Harris vállalattól, amely azokat a képességeket reklámozta az eszközzel kapcsolatban, amit gyanított. Ezután már csak azt kellett bebizonyítania, hogy a rendőrség ezt használta ellene. A maricopai megyei tanács gyűléséről készült jegyzőkönyvben megtalálta, amit keresett: egy névtelen szavazást rendőrségi eszközök beszerzéséről, szövetségi büdzséből fedezve. Mivel a vásárlás nem nyílt beszerzési pályázaton keresztül történt ezért az osztály kötelezve volt arra, hogy a beszerzés számláját nyilvánosságra hozza. A nyilvánosan fellelhető számlák között volt egy, amely mobilcella-szimulátor eszköz-beszerzésről szólt, melyeket a Harrison vállalattól vásároltak.



1995-ben egy Kevin Mitnick nevű hacker betört egy Netcom nevű cég rendszerébe és biztonsági programokat, továbbá email archívumokat lopott el. A hacker a tartózkodási helyét egy modem kapcsolattal működő mobiltelefonnal rejtette el, a Rigmaiden által is használt AirCard összeeszkábált verziójával. Mitnick mobiljának beméréséhez a rendőrség egy passzív mobilcella-szimulátort használt, amit együtt használtak egy „néma- SMS-el”, melyet a telefon társaság küldött, amivel Mitnick mobiltelefonját bejelentkezésre kényszerítették. Ez elég primitív módszer volt akkoriban, de lényegében ugyanaz a módszer volt, mint amivel Rigmaiden-t is elkapták egy évtizeddel később.

„A kutatók tudták, hogy a rendszer hibás volt, de mindenki más csak továbblépett ezzel kapcsolatban”

1996-ban a Rohde & Schwarz megalkotott egy eszközt, amely GA 090 néven futott. Ez az eszköz egybefoglalta a jelküldést és a jelbefogási funkciót is, hatékonyan felvéve egy mobil-adótorony (bázisállomás) szerepét. Ha körbemész ezzel az eszközzel egy körzetben, láthatod az összes körzeten belüli mobil személyre szabott azonosítóját, más szavakkal, láthatsz minden telefonszámot a környéken. Ha egy bizonyos szám iránt érdeklődsz, akkor ismét körbejársz és egy újabb jelbefogás alapján, háromszögeléses felméréssel pontosan meghatározhatod, hogy melyik házból vagy autóból jön a bizonyos mobileszköz jele.

Ez az eszköz a mobilhálózatok egy alapvető működési részét használta ki. A mobileszközök a közeli mobil-adótornyokkal folyamatos kommunikációban vannak, szüntelenül figyelik az adótornyokból érkező jeleket és kiválasztják a legközelebbi vagy kevesebb terheléssel működő tornyokat, a pillanatnyi működéshez viszonyítva. Eközben visszasugározzák a mobileszköz azonosítóját (telefonszámát). De ki kell emelni, hogy az adótornyokból érkező jeleknek nem kell bizonyítaniuk a mobileszközök felé, hogy azok egy adótoronyból, vagy más egyéb eszközről érkeznek. Nincs semmiféle azonosítási eljárás a mobileszközökben, így a GA 090-es eszköz zavartalanul be tud csusszanni a kommunikációba.

A biztonsági szakemberek már a 90-es években kifejezték aggodalmukat ezzel a biztonsági réssel kapcsolatban, néhányan még addig is elmentek, hogy a mobilszolgáltatókat azzal vádolták meg, hogy szándékosan hagyják nyitva ezt a rést, hogy a bűnüldöző szervek ezt a rést kihasználhassák. De abban az időben, mikor ezt a rést Rigmaiden ellen felhasználták, ez az információ erőteljesen fedve volt a közvélemény elől. A kutatók tudták, hogy a rendszer hibás volt, de mindenki más úgy gondolta, hogy ez csak egy elméleti rés és csak továbblépett ezzel kapcsolatban.

Eközben az olyan eszközök, mint a GA 090 egyre népszerűbbé vált a bűnüldöző szervek között. 2003-ban viszont a Harris Corporation kihozta a Stingray nevű eszközét, amely vékonyabb, kisebb változata volt a Rohde & Schwarz korábbi modelljének; az új eszköz agresszíven terjedt az Egyesült Államokban. Titkosszolgálati ügynökségek elkezdték használni a tengerentúli megfigyeléseikhez. Az egyik amerikai szövetségi rendészeti ügynökség (US Marshals Service) repülőkbe építette az eszközt, melyek tengerentúli városok fölé szálltak és több tízezer telefonszámot gyűjtöttek be, csak azért, hogy egy szökevény telefonszámát megtalálják. Idővel viszont az eszköz elterjedt a helyi rendőrségeken is, melyeket bárki megfigyelésére felhasználhattak, a gyilkosoktól a zsebtolvajokon át mindenkire.

De az ilyen eszköz beszerzése egy záradékkal történt. Minden esetben mikor egy ügynökség megvett egy eszközt a Harris-től, alá kellett írniuk egy megállapodást, hogy nem írhatják le az eszköz használatát bírósági jelentésekben. Egyszerűen csak kihagyják ezt az eszközt a jelentésekből. Ha a Stingray bármikor is bizonyítékként került volna elő, melyre bűnözők hivatkozhattak, a Harris vitatni kezdte és használhatatlan eszközzé degradálta a Stingray-t. Az ügynökségek még mindig kaptak bírósági engedélyeket az eszköz használatára, de általában ezek az engedélyek gyengén szövegezett kérvények és engedélyek voltak, melyek csak telefonnal kapcsolatos feljegyzésekre utaltak a bírósági ügyekkel kapcsolatban. A legtöbb esetben a bírók nem tudták, hogy pontosan mit írnak alá, a vádlottak pedig soha nem tudták, hogy hogyan kapták el őket.

„Egy önmagát képviselő fegyenc volt, aki egy misztikus eszközt üldöz – egy bolond biztos tünete”

Azért minden nyomot nem tudtak elfedni. Az internet kevésbé látogatott helyein Rigmaiden talált pár információt. Végigkutatta a Harris szabadalmi beadványait, amelyek sokkal nagyobb betekintést engedtek számára arra vonatkozóan, hogy hogyan is működik ez az eszköz. Egy beadványt küldött az eszközre vonatkozó információkért, az információszabadságról szóló törvényre hivatkozva, de a különböző osztályok titkosításra hivatkozva megtagadták ezeket. Eközben átrágta magát a „Szökevény Játszma” című 400 oldalas tanulmányon, mely a hacker, Mitnick ügyével kapcsolatban készült; ebből információkat nyert arról, hogy hogyan nyomozták le a zsivány hackert. Semmilyen nyilvános bizonyítékot nem talált szövetségi szinten arról, hogy valaha is bevetették volna az eszközt, semmilyen iratot vagy állítást, amely azt mutatta volna, hogy használták ezt az eszközt. Ekkor az állami ügyekre kezdett koncentrálni, melyeknél remélte, hogy nem voltak ennyire óvatosak. Amikor a könyvtári ideje lejárt, magához vette a dokumentumokat és börtöncellájában tanulmányozta tovább ezeket. Több mint 2 év telt el mire egy több száz oldalas esettanulmányt állított össze, amely minden apró információt összegyűjtött, melyet a Stingray-el kapcsolatban talált.

Rigmaiden-nek ezután szövetségesekre volt szüksége, tehát fél tucat különböző személyiségi jogokkal foglalkozó szervezetnek küldte el dokumentumait. De a formális válaszokon kívül nem kapott semmit. Nemcsak hogy egy misztikus eszközt üldözött, miközben egy önmagát védő fegyenc volt, de ráadásul még több száz indítványt is beadott, melyek biztos jelei voltak annak, hogy egy bolonddal van dolguk. Egy normális személy egyszerűen csak elfogadta volna az ügyészség által felajánlott vádegyezséget bizonyos vádpontokban és így egy könnyített büntetést ült volna le. Rigmaiden ehelyett egy telefonkönyv vastagságú iratanyagot állított össze, ami igazán kifejezte, hogy mennyire nem megszokott emberrel van dolguk.

Végül Rigmaiden egy Christopher Soghoian nevű egyetemistának küldte el mappáját, aki éppen egy a „mobil spektrumos megfigyeléssel” kapcsolatos munkáját publikálta. Volt Rigmaiden mappájának egy zavaros momentuma, de Soghoian tudta, hogy amiket leírt az nagyon is létezhet. „Az én első reakcióm nem az volt, hogy milyen furcsa eszközről írt Rigmaiden, hanem az, hogy olvastam már erről az egyetemi tanulmányaim alatt. De én akkoriban csak feltételes módban olvastam róla, hogy lehetséges egy ilyen eszköz, nem pedig úgy, hogy a rendőrség Baltimore-ban valóban használta is” – meséli Soghoian. Meg volt győződve arról, hogy Rigmaiden igazat írt.

Soghoian olyan személyiségi jogokkal foglalkozó csoportoknak továbbította a mappát, mint az ACLU és EFF, több olyannak, akik figyelmen kívül hagyták ezeket az iratokat, mikor még csak Rigmaiden küldte el nekik. De az igazi áttörés akkor következett be, mikor Soghoian elküldte a terjedelmes mappát Jennifer Valentino-Devries-nek a Wall Street Journal egyik technológiai újságírójának. A következő hónapban egy vezércikk jelent meg róla a lapban, amely felfedte a Stingray használatát a közvélemény számára, mindemellett ellenőrizetlen és széles körben elterjedt technológiaként írta le az esetet, amely kikezdi az alapvető alkotmányos jogokat. Rigmaiden meglepődött mikor a börtöncellájában olvashatta a hírt. Ez volt az első pillanat, mikor úgy gondolta, hogy sokkal több ember ügyét érintheti ez, mint csak az övét. „Tudtam, hogy soha nem lett volna címlapon, ha nem lenne fontos” – tette hozzá Rigmaiden.

„Az indítványok sortüzével árasztott el minket: 22 különböző indítványt nyújtott be a tárgyalások folytatását célozva”

Rigmaiden ügyének jogi helyzete viszont nem nagyon változott. Az arizonai ügyészség egy hamis engedély miatt nem dobta volna az ügyet, és miközben a Stingray felfedése gyengítette a vád helyzetét, elkötelezettek maradtak az irányban, hogy végigviszik. Az indítványok sortüzével árasztott el minket: 22 különböző indítványt nyújtott be a tárgyalások folytatását megcélozva, arra kényszerítve az ügyészséget, hogy felvegye ezt a nem szokványos tempót. Egy beadvány például csak azzal az egy szóval foglalkozott, hogy „előzetes”, egy kézírás-elemzést érintő tanúvallomásban. Miután az FBI kezdte figyelmen kívül hagyni az információszabadság törvényére (FOIA) hivatkozó kérelmeit, Rigmaiden elindított egy polgári peres eljárást az ügynökség ellen, amelyben majdnem 2 tucat indítványt nyújtott be mielőtt az ügyet ejtették. Az üggyel kapcsolatos bűnügyi jegyzék több, mint 1100 bejegyzési címszóra duzzadt.

2013-ban végül az ügyészség felajánlott egy vádalkut. Rigmaiden úgy gondolja, hogy a vádalku a kitartása miatt született inkább, mint az ügy érdemi részei miatt. „Nem azért akarták lezárni az ügyet, mert aggódtak, hogy a Stingray részletei még inkább nyilvánosság elé kerülnek. A legtöbb információ már ismertté vált elég széles körben” – mondja. „Azért akartak megszabadulni tőlem, mert ennyire kitartóan dolgoztam az ügyön, így túl sok munkát jelentettem számukra, ami a forrásaikat kezdte teljesen kimeríteni”. Még mindig elzárkózott attól, hogy elfogadja a vádalkut – ami a fellebbezési jogát is kizárná – de a börtön eléggé megviselte már addigra, így úgy döntött, hogy sokkal többet tudna tenni az ügyben, ha szabad lenne. 2014 áprilisában engedték szabadon; kilenc hónapnyi gondolkozás után elfogadta az alkut és szabad emberként sétált ki a Florence Javítóintézetből.



Négy évvel az első magazin cikk megjelenése után a Stingray mindenhol feltűnt. 53 ügynökségnél dokumentálták 21 államban, olyan nagyobb városokban használták, mint New York, Chicago, és kisebbekben, mint Memphis, Durham és San Jose. Egy 2015-ben megjelent áttekintőben a baltimore-i rendőrség elismerte, hogy több, mint 4300-szor vetették be az eszközt, néha olyan jelentéktelen esetekben is, mint egy mobiltelefon lopás.

Az amerikai rendőrbírók még bérbe is adták az eszközt mexikói hivatalnokoknak, hogy kartelleket vadásszanak le vele. Az osztályok minden esetben évek óta használták az eszközt, már jóval Rigmaiden előtt.

Eközben védőügyvédek egy információs hálózata bukkant fel, állami védőügyvédekkel karöltve, akik megosztották egymással a feljegyzéseiket arról, hogy hogyan szúrják ki, ha Stingray-es üggyel van dolguk; a legtöbb ügyész inkább ejtette az ügyet, minthogy egy jól felfegyverkezett védőügyvéddel szemben próbálja megvédeni a Stingray használatát. Rigmaiden eközben az ügyvédek házi szakértőjévé vált a Twitteres megfigyelési eseteket illetően, így konzultánsként használták őt a háttérben. Mikor Washington állam elkezdte kidolgozni a Stingray eszközök használatát korlátózó törvényét, valaki elküldte Rigmaiden-nek is a törvénytervezetet átnézésre. Másfél hónapon át azzal töltötte a reggeleit, hogy ugyanazzal az aprólékossággal nézte át a tervezetet, mint amivel az adócsalási tevékenységét kidolgozta, és amivel a saját jogi ügyén is dolgozott. A helyi ACLU tekintéllyel együttműködve olyan változtatásokat javasolt, melyek finomították a törvényben használt kifejezéseket, továbbá kiterjesztették a szabályozást a passzív megfigyelési eszközökre és olyan egyéb variánsokra, melyek még mindig titkosak.

Szeptemberben az Igazságügyi Minisztérium egy új irányelvet adott ki a mobil-adótorony szimulátorokat érintően, minden szövetségi ügynökséget engedélyek beszerzésére utasít, mielőtt egy ilyen eszközt használnának. Sok személyiségi jogokkal foglalkozó csoport győzelemként kezelte ezt – az első szövetségi szabályozás a Stingray használatáról, nyíltan, amely nyíltan utasítja az ügynökségeket, hogy egyenes játékot játszanak a bíróságokkal. Rigmaiden kevésbé volt optimista ezzel kapcsolatban. „Nagyrészt csak egy új arculatot adott annak, amit már egyébként is csináltak”, - mondja. „Az én esetemben is volt engedélyük, a probléma az engedély szövegezésével volt.”



Rigmaiden most már egy visszafogottabb életet él. Nem kap fizetést a jogi munkái után, és mikor meglátogattam éppen egy tele-marketinges állást hagyott ott, hogy egy barátságosabb web-fejlesztési munkába kapcsolódjon be. Nincs autója (a múltja nehézkessé teszi bármilyen hitel felvételét), szóval a tele-marketinges állás egy hosszú utat jelentett számára, hogy „vonatra szálljon a sok buszozás után”. Előző évben egy a védőügyvédek számára szervezett konferencián beszélt az arizonai Egyetemen, ami egy olyan tapasztalat volt számára, melyet mindenképpen szeretne megismételni. Napjainkban a próbaideje megakadályozza abban, hogy elhagyja a phoenix-i körzetet.

„Ez pont az a fajta tömeg volt, ahol a Stingray-t használnád”

Miután lemásztunk a hegyről egy másik park felé vettünk az irányt, egy nagyobb, elterülő füves tér felé, amely a phoenix-i központhoz közelebb esett. Csendes volt és üres, kivéve néhány sétálgató párt és egy tucatnyi emberből álló gyülekezést, akik egy színpad közelében gyűltek össze egy jótékonysági eseményre. Rigmaiden rámutatott, hogy ez pont az a fajta tömeg volt, ahol a Stingray-t használnád. Van egy applikáció a telefonján, SnoopSnitch-nek nevezik, és ez az alkalmazás zavarokat figyel a hálózatok jeleiben, egyike a nyílt forráskódú Stingray-vadász projekteknek, mely azután indult, hogy az eszköz általánosan ismertté vált. Aznap az alkalmazás adatai azt mutatták, hogy a hálózatban két zavar észlelhető, mindkettő egy „néma-ping” volt a telefon szolgáltató részéről. Egyik sem volt különösen gyanús, de soha nem lehet tudni, miért voltak kiküldve.

Rigmaiden azt gyanítja, hogy a rendőrségi egységek a Stingray eszköz helyett passzív vevőkészülékeket használnak inkább most, amely a körzetben lévő jeleket kutatja, eközben nem okoz zavart a hálózatban. Ez egy olyan eszköz, amit bárki fel tud építeni nyílt forráskódú szoftver segítségével és nem sérti az FCC-t sem (Szövetségi Kommunikációs Bizottság előírásai), bár ahhoz, hogy beazonosítsd a jeleket, szükséged van a mobilszolgáltató segítségére a valós telefonszámok azonosításához.

Az adótorony-szimulátorok mára több, mint 20 évesek; ez elég hosszú idő ahhoz, hogy bárki titokban tartsa. A rendőrség 12 éve használta titokban ezt az eszközt, mielőtt Rigmaiden ügyéből kiképezték volna őket. Onnantól kezdve még 8 évet vett igénybe, hogy az egész napvilágra kerüljön. És még ez is csak úgy történhetett meg, hogy az események sora kedvezően állt össze, nyakas védőügyvédekkel, jogi útlevágásokkal, és egy szimpátiát mutató bíróval. „Ha nem húztuk volna ki a méregfogát a témának, akkor további 5 vagy 10 évig is elketyegett volna a rendszer” –, mondja Soghoian.

Ez a megfigyelések logikája, egy verseny a bűnözők és a rendőrség között, emellett a rendőrség és a jogrendszer között, amely kordában tartaná ezt. 10 évnyi világtól félrehúzódott élet után és 5 börtönben töltött év után, Rigmaiden a rendszer oldalvizén van – személyiségi jogi csoportok, ügyvédek és bírók. Furcsa egy pozíció számára. Hogyan jutott el a megfigyelések előli meneküléstől addig, hogy most már harcoljon is ellene? Nem teljesen biztos a válaszban, de valószínűleg az egyik oka az, hogy öregszik.

„Fel kell fedezned azt a pillanatot, amikor valódi változást vagy képes okozni és megragadni azt a pillanatot” –, mondja. „Nem hiszem, hogy túl sokszor kerülhetnél ilyen lehetőség közelébe.”

Az eredetei történet a TheVerge oldalán jelent meg és itt érhető el.

Írta: Russel Brandom – Illusztráció: Cam Floyd - Fordította: Boosted
Eredeti címe: The Dragnet

Fotó: CanStockPhoto